Hiányoznak dolgok, amik régen voltak. Sokszor elgondolkozom azokon, amiket régebben meg mertem tenni, de ma már úgy érzem, velem ezek a dolgok nem történhetnek meg. Elmentem érdekes tanfolyamokra. Elmentem érdekes emberekhez, hogy többet tudjak az életemről és önmagamról. Elmentem külföldre megnézni a legszegényebb embereket, és segíteni a nincsteleneken. Találkoztam olyan emberekkel, akikkel nem lett volna szabad, és megtettem olyan dolgokat, amiket nem lett volna szabad. Ezek a dolgok határozták meg az életemet, ezekre a dolgokra emlékszem vissza legtöbbször, ezek éltetnek. Sokszor elgondolkodom azon, hogy tényleg én voltam-e, aki mindezeket megtette? De ott voltam, én voltam, átéltem.
Ma meg maximum a tévében látom az érdekességeket, de nem tűnnek valódinak, minden csak egy képzelgés, soha nem tudom, kinek higgyek és mit higgyek el. Pedig sokszor csak egy telefonhívás az, ami elválaszt attól, hogy újra elmenjek, újra találkozzak, újra izgalmak vegyenek körül. Hogy újra kérdezhessek, hogy újra válaszokat kapjak, amik most igazán rám férnének.
Mindig azt hittem, az én életemben nem történhet félresiklás. Mindig tudtam, hogy mi felé haladok, mindig megvoltak a céljaim, elképzeléseim, és tudtam, hogy ahová majd eljutok, az jó lesz nekem, szeretni fogom, és nem fogom meggondolni magam. Most kicsit úgy érzem, hogy valakinek meg kéne fognia, ráznia, mondania valami durvát, amitől felébredek és elindulok végre arra, amerre kell. Valami nem jó.
