dorkablogja:)

Nos, eljött az az időszak, amikor tényleg szüneteltetnem kell a blogot, ugyanis augusztus 21-én, 00:52-kor megszületett Nóri! :)

Ennek örömére, új blogot indítottam, amit itt tudtok olvasni: zsinorka.blog.hu Ott mindent megtaláltok Vele kapcsolatban, a születését, és a kis életünk alakulását, minden szépséggel és nehézséggel együtt. :)

Talán valakinek feltűnik hogy kicsit elcsusszantak a hetek, a szülészorvos ugyanis csaknem 2 héttel későbbre tette Nóri születését, aug. 14 helyett 22-re. Úgyhogy van még kb. egy hónapunk. Továbbra is minden rendben, nem vizesedek, nincsenek csíkjaim, és hasonlók. Ami kellemetlen, hogy sokszor van légszomjam, gondolom már a méret miatt is, főleg ha háton fekszem vagy rosszul ülök. Fáradékonyabb is vagyok, és a pocak miatt sokat forgolódok éjjel, de azért még mindig jól és sokat alszom.

Egyik héten lent vagyok Balatonon a családdal, másik héten fent Pesten az orvosok, Zoli és a kutyák miatt. Egyre gyakrabban kell mindenféle vizsgálatokra járnom, jövő héttől minden héten NST-re is. Zoli fent van és dolgozik a házon, a kutyák anyósomnál, mivel ide nem hozhatom le őket... Nagyon hiányoznak, de muszáj pihennem néha. Itt Balcsin tulajdonképpen semmi dolgom, rengeteget pihenek, a víz is nagyon jó, úgyhogy sokat fürdünk, úszunk. A ház otthon sajnos lassan halad, úgy számoljuk, hogy október körül fogunk tudni csak költözni. Bár közben kesergünk, hogy nincs vevő a lakásunkra, mégis az lenne a legjobb, ha a költözésig tudnánk maradni, mert egy csecsemővel nem szeretnék kétszer költözni, egyszer is elég lesz… Nem is beszélve arról, hogy senkivel se szeretnék együtt lakni, még egy hónapig sem, csak Zolival és Nórival.

Nagyon várom már, hogy megszülessen, nem félek egyelőre semmitől, csak kíváncsi és izgatott vagyok. Türelmetlen is vagyok azt hiszem, már nagyon szeretném, ha tél lenne és meglenne a baba is, a költözés is, a ház is. Sajnos sose jó nekem az ami van - bár hónapokig vártam, hogy végre végre legyen a sulinak és a Balatonon lehessek, most itt a a Balatonon azt várom, hogy végre augusztus vége legyen és megszülessen a baba. Aztán ha megszületett, nyilván a költözést fogom már várni. Jó lenne tudni kiélvezni a jelent is.

Egyetlen nap van hátra az iskolából. Aztán persze mi még 6 napig bejárogatunk, értekezünk, ügyelünk, pakolászunk, adminisztrálunk, de az osztályommal a holnapi lesz az utolsó nap. Tegnap a családi délutánon előadták a 3 kis színdarabot, amit betanítottam nekik, és ők is elbúcsúztattak. Az az igazság, hogy jobban vártam már a végét, mint amennyire hiányozni fog ez az egész. Inkább a gyerekek külön-külön, némelyik szülő, a kollégák fognak hiányozni, maga a munka abszolút nem. Az utolsó hetek már iszonyat szenvedősen teltek, és hihetetlenül örülök, hogy vége.

21-én tehát mindennek vége, és végre lesz időm magamra is. Sajnos sokkal fáradékonyabb vagyok, úgyhogy olyan sok mindent nem fogok tudni csinálni, mint szeretnék, de már az is sokat segítene, ha normálisan tudnék enni. Az egész terhesség alatt talán ez volt a legrosszabb, hogy a kb déltől 4-ig tartó munkaidő miatt ebédelni szinte sose tudtam, vagy ha igen, akkor csak este. Plusz mivel utálok főzni, így a lehető legkevesebb időt töltöttem a konyhában... Persze azért próbáltunk egészséges kajákat csinálni, de mégis más, ha 5-kor farkaséhesen kell nekiállni az ebédnek. Délelőttönként meg ugye mindig volt program, lovaglás, kutyasétáltatás, takarítás, vagy bármi más egyéb.

A nyár házfelújítással fog telni, sikerült ugyanis egy házat venni itt Zuglóban nagyon olcsón, de persze rendesen fel kell újítani. Reménykedünk, hogy még a baba születése előtt sikerül mindent sikerül befejezni, és esetleg be is tudunk költözni. Nem sok esélyt adok erre, mert tényleg rengeteg a munka, de hátha. A lakást pedig sürgősen el kellene adni, a házat egyelőre kölcsönpénzekből fizetjük.

Alig várom, hogy a Balatonparton napozhassak :)

Most már hetek óta nagyon érzem, hogy mozog, már nem is lep meg, természetes dologgá vált:) Sajnos a nemét még mindig nem tudjuk, egyszerűen az ultrahangon nem mutatta magát rendesen, de egyre inkább érezzük, hogy lány, én is így gondolok rá legtöbbször. Pár héten belül elmegyünk 4D-s ultrahangra, azon már biztosan látszódni fog. Egyre többen veszik észre, hogy babát várok, pl. a suliban a kevésbé ismert szülők, tegnap pedig a hetes buszon meg is kérdezték, leülök-e. Persze nem ültem le. Nem tudom, valahogy abszolút nem érzem tehernek, és azt sem érzem, hogy nagyon változtatnom kellene az életmódomon.

Ebből adódik, amit le akartam írni: hogy mennyire zavar, hogy rengetegen szörnyülködnek azon, hogy én még mindig lovagolok és biciklizem. Persze a legnagyobb megrökönyödést a lovaglás váltja ki, pedig az orvosom többször is mosolyogva kifejtette, hogy maga a lovaglás (ameddig a kismamának jól esik) egyáltalán nem árt. Nyilván a leesés árt, éppen ezért terepre nem megyek, de a pályán futószárazás után a saját lovamra teljes nyugalommal fel merek ülni, nem tudom elképzelni, hogy leesnék. Dolgozni minden nap biciklivel járok (azt hiszem még mindig egészségesebb, mint felaszállni a bkv-ra...), ahogy az utóbbi 2 évben is. Van, hogy egy nap több órát is sétálok a kutyákkal. Szeretnék elmenni úszni is, erre is azt mondták, hogy nyugodtan menjek. Jól esne, mert a hátam, derekam, csípőm néha fájdogál (takarítás után főleg), de ezen kívül fizikailag csak az zavar, hogy lehajolni, leguggolni nehezen tudok, illetve hogy nem tudok hason feküdni.

De ne térjünk el a trágytól: nagyon zavar a szörnyülködés, az arckifejezés, amiről leolvasható, hogy felelőtlennek tartanak, pedig meggyőződésem, hogy sokkal egészégesebb, normálisabb gyerek lesz az, akit nem féltenek halálra, akinek az anyja nem sajnálkozza és fekszi végig a terhességét. Nyilván ha az orvosom azt mondaná, ne csináljam ezt meg azt, akkor nem csinálnám, de ez egy teljesen egészséges anyával és gyerekével nem igazán fordulhat elő. Nem tudom miért, de nem féltem a gyerekemet semmitől, tudom, érzem, hogy teljesen egészséges, és minden rendben lesz velem is, vele is.

Nem félek a szüléstől sem, inkább izgatott vagyok, és nagyon várom. Nagyon tetszik a Szent Imrének a felfogása, hogy legtöbben alternatív módszerekkel dolgoznak a szülészeten. Nem kötelező semmi (gátvágás, beöntés, érzéstelenítés és hasonlók), minden az anyát szolgálja, úgy, olyan pozícióban és helyen vajúdsz és szülsz, ahogyan és ahol akarsz (ülve, fekve, vízben, labdán, bordásfalon, stb.). A szülésznő segít mindenben, az orvos csak akkor avatkozik be, ha gond van. Hálistennek sikerült egy nagyon jónak ígérkező szülésznőt fogadni, Molnár Gabit, nagyon jókat írnak róla, én még csak telefonon beszéltem vele, de nemsokára találkozunk is. Az orvos még nem tudom, ki lesz (akihez járok, ugye már nyugdíjas, nem vezet szülést), de egy héten belül azt is elintézem.

A szülés utáni dolgoktól már azért jobban tartok, hogy mindent megfelelően tudjak csinálni, és hogy a későbbiekben egy nyugodt, értelmes, szófogadó gyereket sikerüljön nevelni. Mindenesetre alig várom, már nagyon csinálnám:)

A 17. héten vagyunk már, és mintha néha nagyon halványan érezném, hogy mozog... Persze nem tudom, ez az-e, de valami mintha lenne. Még azt hiszem nem írtam, hogy augusztus közepére-végére várjuk. Nagyon szeretném, ha oroszlán maradna, én is az vagyok, imádom az oroszlánokat - bár nem könnyű esetek. De ismerem őket és tényleg egyszerűen imádom az összes oroszlán ismerősömet:) Mellesleg jó lovasok:) Jövő csütörtökön megyek ultrahangra, remélem akkor már meg tudják mondani a nemét, és pár részletesebb dolgot. Alig várom:)

Kicsit megint eltűntem, pedig most nem akartam. De úgy hozta a sors, hogy volt valami, amit nem bírtam volna nem leírni, viszont várnom kellett vele.

Azt hiszem, most már elég idő telt el ahhoz, hogy itt is leírhassam: babát várok:) Akik fontosak számunkra, család, barátok, kollégák, már mind tudják, így lassan teljesen publikus lesz. A 15. héten vagyok, augusztus vége felé fog megszületni. Nem tudjuk még, hogy fiú vagy lány, a legutóbbi ultrahangon nem tudták felkelteni, így sok minden nem látszott rajta:) Minden rendben van eddig, folyton járok nőgyógyászhoz, sztk-ba beutalókért, védőnőhöz, háziorvoshoz, vérvételre, ekg-ra, fogászatra, stb... Nem gondoltam, hogy ennyi macera lesz ezzel az ide-oda járkálással és a rengeteg vizsgálattal...

Túl vagyok a hányós korszakon, most már sokkal jobban érzem magam. Nem vagyok kívánós (csak amennyire eddig is az voltam), szinte semmit sem híztam eddig, és csak alig észrevehető pocakom van még, de ez teljesen rendben van állítólag, a baba mérete normális. Nem hiszem hogy meg fogok hízni, főleg ennyi mozgás mellett.

Hálistennek az orvos azt mondta, hogy amíg nekem jól esik, addig nyugodtan lovagolhatok, sőt kifejezetten kért, hogy ha lehet, semmit ne hagyjak abba, amit eddig csináltam. Gondolom, ez pszichésen is jót tesz, hiszen nem kell lemondani azokról a dolgokról, amiket eddig imádtam csinálni. Egyelőre nem érzek semmit, a lovaglásnál sem, úgyhogy továbbra is elég sűrűn járok ki. Egy dologról mondtam csak le: terepre nem megyek, mert bár sose estem le Tündérről terepen, ott mégis előfordulnak váratlan helyzetek, és az egyetlen veszély a lovaglásban a leesés. A pályán ez velem már nem valószínű, hogy előfordulhat, még ilyen tavaszodós időben sem. Le is szoktam futószárazni felülés előtt, így el is fárad, el is lazul, a tempóját is lehet növelni, és sokkal jobban megy utána. Valahogy megint ráéreztem valamire a lovaglással kapcsolatban, nagyon szépen szokott menni, sikerül mélyre lovagolni, és ez nem rossz érzés:)

Az egyetlen dolog, ami zavar a terhességben, hogy sokkal könnyebben elfáradok. Lovaglásban, kutyasétáltatásban, a munkában, bármiben. Sokszor a lépcsőn is olyan nehezen megyek fel, mint valami nyugdíjas, pedig nem vagyok éppen egy puhány valaki. Ezen kívül most inkább már csak kíváncsi vagyok a nemére, és magára a személyiségére.

Közben próbáljuk eladni a lakásunkat, de nem sietünk sehová, egy darabig még két kutyával és egy babával is ki lehet bírni ilyen kis helyen. Szóval a költözés a következő projekt, kisebb kertes házat keresünk. Az árak miatt Zugló, a 16. kerület és Csömör nem jön szóba (maximum nagy szerencsével), így marad a 15., 17. kerület, vagy pedig ami még a hév közlekedés miatt jónak tűnik, az Kistarcsa vagy Kerepes. Meglátjuk mi jön össze, nem akarjuk elsietni/elrontani.

És iszonyatosan várom a nyarat. Mondjuk akkor már nem nagyon fogok tudni lovagolni, nem is viszem le Balatonra Tündért. De akkor is. Kevés dolgot utálok jobban, mint a telet...

Őszintén meglepődtem, hogy írtatok páran a blog megszüntetése ellen. Az utolsó néhány komment pedig nagyon elgondolkodtatott. Tényleg olyan az életem, mintha ki lennék égve, mintha valami nem stimmelne, mintha váltanom kellene? Igen, fontolgattam is ezeket. De mégis úgy érzem, le kell írnom és ki kell jelentenem a rengeteg buta panaszkodásom ellenére: hogy boldog vagyok a mostani életemben.

Hogy miért?

1. Van egy férjem, akivel nagyon szeretjük egymást, és hálistennek bejött a közös élet is: nem veszekszünk igazán, elfogadjuk egymást, megosztjuk a munkát, és hasonló az ízlésünk, és ugyanazok a céljaink.

2. Van egy gyönyörű lovam, akit imádok, akihez akármikor kimehetek, akármennyit lovagolhatok vele, akiben pályán és terepen egyaránt 100%-ig megbízom, mert annyira ismerem már. Van egy edzőm, akit szintén imádok, akivel mindent megbeszélhetek, aki segít fejleszteni Tündért, és minden egyéb másban is számíthatok rá. A lovardát, ahol vagyunk, nagyon szeretem, a lovászokban maximálisan megbízom, a tulajdonos a legönzetlenebb ember a világon. Sokat köszönhetek a lovardának, hiszen nem csak lovagolni, de lovasokat oktatni is megtanulhattam.

3. Egész életemben szerettem volna kutyát, és most kettő is lehet, akikkel rengeteget sétálunk, kirándulunk, játszunk. Mindkettő jófej, okos, mozgékony kutya, örömet és vidámságot hoznak az életünkbe.

4. Még ha a keresetünk nincs is sokkal a minimálbér fölött, legalább mindkettőnknek van munkánk. Gyerekekkel foglalkozhatunk, amit mindketten szeretünk. És még ha nem is olyan a való élet, mint amit a főiskolán megtanultunk, még ha sokkal nehezebb is, mint amire számítottunk, legalább mindketten benne vagyunk egy általunk szeretett iskolában, szeretjük a kollégáinkat, szeretünk bejárni. Mindketten heti 23 órát dolgozunk, így jut időnk lovagolni, kutyát sétáltatni. Munkahelyeink 10 percre vannak a lakhelyünktől. Vannak magántanítványink, taníthatok matekot 5.-től 12.-eseknek, ami külön élvezetet okoz, és nem utolsó sorban némi plusz keresetet is hoz.

5. Vannak barnátnőim, akikkel rendszeresen találkozunk, és vannak közös barátaink, akikkel szintén hetente összejövünk. Eszünk-iszunk, játszunk, kirándulunk, beszélgetünk, és ez nagyon sokat számít.

6. És a jövőre nézve: vannak álmaink, amelyeket (ha nehezen is, de) úgy látszik, meg fogunk tudni valósítani. Szeretnénk elköltözni erről a 30 négyzetméterről egy kertes házba, lehetőleg még Budapesten belül. És szeretnénk gyerekeket.

Most csak a legfontosabbakat soroltam fel. Azt hiszem, hiba lenne (hiba volt) panaszkodni. Százszor, ezerszer rosszabb élete van másoknak. És igen, boldog vagyok! Nem szeretnék munkahelyet váltani. Viszont a 6. pontban leírtakat nagyon szeretném. Minél hamarabb.

Készülök megszüntetni a blogot (nem is hiszem, hogy már bárki is olvasna, hiszen annyira nem frissítem), viszont még sehogyan sem találtam ki, hogy hogyan lehetne olvasható, szép formában letölteni az összes irományt, hozzászólásokkal együtt, a kezdetektől mostanáig, hogy mégse vesszen el.

Mindazonáltal, addig írok pár dolgot a mostani életemről. Bár idénre az osztályom magatartása sokat javult, még mindig azt érzem, hogy valami mással kéne foglalkoznom. Végiggondoltam, hogy mi az, amit szeretek csinálni, és szívesen is csinálnám, és az egyetlen: a magántanítványok. Az az, aminél úgy érzem, hogy tudom is, szeretem is, és lehet is pénzt keresni vele. Még a lovasoktatás is egy idő után unalmas és fárasztó, de magán matekórákat bármikor nagyon szívesen tartok. Bármennyit. De sajnos ez nagyon esetleges. Idén még több tanítványom van, mint az előző években, de nem mindhez megyek minden héten, sokszor lemondják mindenféle indokokkal, és akkor kiesik jópár ezer ft. Pedig ha fixen tudnék tartani minden nap akár 3-4 órát, akkor azt hiszem, már ott is hagynám a sulit. 2500 Ft-ot kérek egy óráért, az napi 3 óránál havi 5x3x4x2500=150.000 Ft lenne fixen. Nyilván 80.000 helyett ezt választanám, és még több időm is lenne. És nem lennék ideges a sok szemtelen, tiszteletlen kölyöktől.

De hogyan tudnék kiépíteni egy ennyire fix rendszert, ahol tényleg mindenkihez el tudok menni minden héten?? Nincs ötletem.

Ami nem múlik, az a lovas szerelem, egyszerűen leszállok a lóról, és már szállnék vissza... Most már a tanulás érdekel leginkább, hihetetlenül szeretnék egyszer úgy lovagolni, mint Andi, de valahogy nagyon sokáig tart. Vasárnap Kurucz Kupa lesz, a haladó zenés kűrben indulok, egyelőre totál fosok tőle. A program nem nehéz, de annyira szeretném tökéletesen csinálni, és nyilván nem fog menni, plusz félek, hogy Tünci meg fog ijedni valamitől, jó szokása szerint. Nyilván tudok már rég úgy lovagolni, hogy mindenféle helyzetben a lovon maradjak, és elmenjek vele akárhová, akkor is, ha fosik - de egy díjlovas versenyen minden részlet számít, és nem elég, hogy nem ijedhet meg a ló, de még azon túl is lazának, elengedettnek kell lennie.

A nyáron lett mégegy kutyánk, Csipesz, Balatonon találtam. Hasonlóan fekete, mint Mazsi, kis kidobott, lesoványodott kan kutyus volt - most már dupla annyi kiló, és hihetetlenül ragaszkodik hozzánk, sokkal jobban, mint Mazsi. Imádom:)

Zolival tervezgetünk sokmindent, egyelőre csak gondolatban, de költözködünk ebből a pici lakásból. Amit egyébként nagyon szeretünk, és irtó jó, hogy ilyen alacsony a rezsi, de két kutyával kicsi, hát még ha majd jön egy-két gyerek. Valószínűleg Pest mellé költöznénk ki, vagy még Pesten belül, valahová a szélső kerületekbe, merhogy Zugló nekünk megfizethetetlen. A részletes terveket még nem áruljuk el:)

Sokat fejlődtünk Tüncivel az elmúlt hetekben, persze Andinak köszönhetően. Amiket a múltkor írtam, részben megvalósultak, most már nekem is sokkal gyorsabban lazul el és támaszkodik le, a combraengedés, lépés-vágta átmenet, egyszerű ugrásváltás is egyre jobban megy. Bal kézre szinte minden feladat tökéletesen megy neki, sajnos jobb kézre még nem igazán, arra sokkal merevebb, de dolgozunk az ügyön. Ahhoz képest, amilyen egy évvel ezelőtt volt, egy csoda!

Ma van a tavaszi szünet utolsó napja (Zolinak már tegnap volt..), hát el tudnám viselni, hogy minden napom így teljen... Végre volt időm rendesen lovagolni, egy kicsit oktattam is, húsvétoltunk a család minden részénél, kutyát sétáltattunk, játszottunk vele, vittük ide-oda, és olyan jól éreztük magunkat... Igazán nem tudom, hogy miért van az, hogy a társadalom 99%-a nem szeret dolgozni, vagy ha szereti is a munkáját, mégis stresszeli, fusztrálja, elfárasztja. Minden munkanapom abból áll, hogy várom a hétvégét, a szünetet, majd amikor ezt jól kiélveztem, megint kedvtelenül indulok dolgozni, miközben arra gondolok, hogy mit csinálnék éppen, ha nem kellene itt lennem. Tiszta gáz.

A napokban megkeresett egy ismerősöm, aki belépett az Amway cégbe, engem is be akart léptetni. Termékeket árul, de egy piramis tulajdonképpen, a lényeg, hogy minél több aktív embert léptess be magad alá, és ha ez sikerül, rengeteget lehet vele keresni. Sőt, egy bizonyos szint után, még ha abbahagyod, akkor is életed végéig kapsz x %-ot minden hónapban. És ez igaz, működik, nem becsapás, mint sok más hasonló dolog. Arról is beszélgettünk, hogy mennyire más az itt sikereket elért emberek élete, mint azoké, akik kevesebb pénzért güriznek egész életükben. Ezek az emberek szabadok, a családjukkal vannak, nincs kötött munkaidejük, mégis nagyon jól keresnek, tudnak hatalmas házakat építeni, autókat venni, utazgatni. És mindezt tényleg úgy, hogy nem dolgozzák halálra magukat. Egyszer elértek valamit, az elején megkerestek sok embert, akiket megfűztek arról, hogy ez milyen jó - és onnantól működik, megy tovább szinte magától a dolog.

Én is ilyen életről álmodok (ki nem). Egy dolog miatt nem léptem be: én nem tudok embereket rábeszélni ilyesmikre. És nem volna annyi ismerősöm, akit be tudnék léptetni. Mindenki azt mondaná, hogy ez baromág, nem fog működni, hagyjam békén. Ismerem a barátaimat, és tudom, hogy ez lenne, főleg, hogy tényleg nincs olyan jó rábeszélő képességem. Én nem szeretem az embereket nyaggatni.

Arról is beszélgettünk, hogy a statisztikák szerint mennyivel könnyebben elérik a céljaikat, álmaikat azok, akik le is írják, beszélnek róla. Kicsit ez megnyugtat, mert én már annyiszor leírtam.... Bárcsak sikerülne... Nem bírom nézni az egy helyben toporgó, spórolni kényszerülő, kis városi lakásban élő, folyton az anyagiak miatt küszködő, sokat dolgozó, fáradt családokat, akik egyedül a pénztelenség okozta feszültégek miatt esnek szét...

Andi lovagolja pár hete Tündért. Gyönyörűen megy ettől, de mindig úgy haragszom magamra, hogy nekem nem tud olyan szépen menni, mint neki. Mit meg nem adnék azért, ha úgy tudnék lovagolni, mint ő.... De hát nem véletlenül ő az edzőm, és én vagyok az, aki tanul tőle. Bárcsak tényleg eljutnék egyszer hasonló szintre... Vannak percek, amikor sikerül, de abban úgy elfáradok, hogy utána szétengedem. Vagy a másik véglet, amikor már egy órája lazítgatom, és akkor egyszercsak elfárad, bekattan, és akkor végre gyönyörűen megy. Nade miéééért kell nekem ahhoz egy órát szenvednem??? Amikor Andinak az első perctől úgy megy...

Mazsival kapcsolatban elég sok minden eszembe jutott. Először is, hogy eddig azt gondoltam, a lovaknál okosabb, szeretőbb, hűségesebb állat nem létezik. Hát ebből a szempontból egy ló semmi a kutyákhoz képest. Egy kutya iszonyúan tud szeretni, örülni, ragaszkodni, és nagyon meg akar felelni az embernek. A lovak makacsak, sokkal öntörvényűbbek, szabadabbak. A lovaknál inkább az ember alkalmazkodik hozzájuk, mint fordítva. Egy lovat ki kell ismerni, és ahhoz igazítani a vele való foglalkozást, a lovaglási stílust, módszert.

Rájöttem, hogy az életem a nevelésről szól. Nem a tanításról, a nevelésről. Gyereket, lovat, kutyát, tökmindegy, nagyjából ugyanaz a lényeg mindegyiküknél.