Már két napja egész nap én vagyok az osztályommal. Szeretek tanítani, de azért 8 és fél órát egyhuzamban velük lenni, és közben minden pillanatban figyelni és sajnos fegyelmezni - ez a nehéz, és ez az, amitől nagyon elfáradok. Úgy visszamennék 20-30 évvel ezelőttre, megnézni, hogy tényleg igaz-e, amit az idősebb tanítók mondanak, hogy akkor még a gyerekek tisztelettudóak, figyelmesek voltak, és ha az ember rájuk szólt, magukba szálltak, elgondolkodtak. Az osztályomban egyetlen fiú van, akin látom ezt, de még ő sem az igazi. A tanulásról ne is beszéljünk. 27 gyerekből 20 biztosan figyelemzavaros, és/vagy magatartászavaros. Olyan dolgokat művelnek, amik nekünk anno még csak eszünkbe sem jutottak volna, sőt, a főiskolai évem alatt meg sem fordult a fejemben, hogy mindezek lesznek a problémáim, és hogy ezek a gyerekek ennyire szét lesznek esve.

Tündér egyébként már a múlt héten megint szépen visszahízott, gondolom visszaszokott erre a kajára, és most már minden rendben. Pályán most elkezdtem kicsit másképpen lovagolni, főleg vágtában több szárt használok, és így a végére minden jármódban gyönyörűen lekerekíti a fejét. Muszáj vol, mert első edzésen Andi azonnal megállapította, hogy nyáron nem sokat használtam a szárat, és hát ez meglátszik a lovon is - nem akart annyira támaszkodni. Tényleg rengeteget mentem szár nélkül, sokszor még pályán is, de terepen meg kifejezetten jól esik, ha odadobhatom a szárat. De most már a pályán rendesen kell dolgoznia.

Indulgatnak be a magántanítások is, kell is, hogy ne egyfolytában mínusszal zárjunk... Nem veszünk semmi fölöslegeset és semmi luxust, és amit megkívánunk, azt is sokszor visszatesszük a polcra. de még így is olyan pénzek mennek el, hogy nézni is szörnyű. Mármint inkább az a szörnyű, hogy ehhez képest mennyit keresünk...