Tegnap másfél órát lovagoltam Csipkén, mert se előttem, se utánam nem ült rá senki, meg felvezettem a futószárról épp lejövőket, és Andival azon gondolkodtunk, vágtázhatok-e, mert Csipkének fájt a lába. Aztán végül sajnos nem vágtáztam, nehogy Andit leoltsák, hogy nem vigyáz a lovakra. Én nem vettem észre, hogy Csipke sántított volna, csak azt, hogy magához képest lassabban ment, ami egyébként nem is volt rossz, mert így könnyen ment a tanügetés:) Az éjjel pedig a nagy szürke kanca megellett, végtelenül cuki kis kancacsikója született, ott pihegett az anyjánál:) Csipke boxa éppen mellette van, úgyhogy volt időm megnézegetni:) Az idősebb csikókat meg éppen aznap tették ki először egy karámba az anyjuk nélkül, és az összes ló totál fel volt ezen háborodva, Csipke úgy nyerített és táncolt, míg felszerszámoztam, hogy alig bírtam lefogni, és majd megsüketültem mellette, Dámát pedig majdnem felrúgta közben. Aztán a pályán amint ráültem, teljesen megnyugodott. Furcsa, hogy amíg nem ülök a lovon, addig sose érzem, hogy teljesen kontroll alatt tudom tartani, még ha vezetőszár is van rajta, de amint ráülök, biztosan tudom, hogy azt fogja csinálni, amit én akarok -, és csinálja is.
Míg róttam a köröket, azon gondolkodtam, vajon a lovak miért engedik, hogy az ember mindenféle szerszámokat rakosgasson rájuk, fájdalmasan meghúzza a hevedert a hasukon, és zablát tegyen a szájukba, amit utána huzigálnak, plusz még rá is ülnek és rúgdossák. És mégis engedik, és azt csinálják, amit mi akarunk. Ők nem tudnak szólni, hogy most fáj a lábuk, vagy szomjasak, vagy egyszerűen nincs kedvük körbekörbe futkorászni, muszáj mindig azt tenniük, amit kérnek tőlük. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha én ló lennék, biztosan nagyon rossz ló lennék, mert én nem lennék hajlandó ezt mindig eltűrni. De hálistennek a lovak normálisabbak és alázatosabbak, mint én.
