Annyira elszomorít sokszor a szülők viselkedése. Már első osztályban rengeteg olyan gyerek van, akik a szüleik rossz nevelése (vagy nem-nevelése) miatt visszafordíthatatlan károkat szenvedtek testileg, lelkileg. És nem lehet mit tenni, ugyanezek a szülők (vagy nem-szülők..) fogják pontosan ugyanúgy tovább"nevelni" őket. Icipici dolgokon felháborodnak, és azt hiszik, ezzel minden szülői kötelességüknek eleget tettek, de közben a gyerek se lelkileg, se szellemileg, se testileg nem kapja meg azt, amire szüksége lenne. Azt mondják, nincs idejük, sokat dolgoznak, de mégsincs pénzük, de kedvük a gyerkekkel igazán foglalkozni aztán főleg nincs.
Mindig azt mondtam, mindenkinek arra van pénze és ideje, amit szeret. Sokan kérdezik tőlem, hogy tanítói fizetésből hogyan tudok lovat tartani, hogyan tudok majdnem minden nap kimenni lovagolni, amikor nem csak hogy főállásban dolgozom, de 5 magántanítványom is van, és még lovaglást is oktatok. És hogyan vettem emellé még egy autót is, aminek szintén nem kevés a fenntartása (bár a lóhoz képest semmi). Hát így. Hogy szeretek lovagolni, hogy Tündér nélkül üres lenne az életem, és nem számít az se, ha cserébe halálra dolgozom magam, és aztán alig marad belőle valami félretehető.
És nem, nem vagyok hülye. Mert én megvalósítottam az álmaimat. (Legalábbis egy részét, és a többi sem fog elmaradni.) Mások ott ülnek, teszik félre a pénzt, az álmaikat már el is felejtették, és sóhajtoznak, hogy boldogtalanok és szegények. A gyerekeik pedig felnőnek mellettük anélkül, hogy bármi fontosat továbbadtak volna nekik. Hogy agyonféltés, agyonkényeztetés nélkül ott lettek volna mellettük és segítették volna őket minden fontos pillanatban. Hogy a tiszta jóságra nevelték volna őket.
Az, hogy egy csomó gyereket, akik Istennek még csak hírét sem hallották, elküldök hittanra, és utána iszonyat lelkesen mesélnek Jézusról és a szeretetről -, aztán egy héttel később a szülő közli, hogy a gyerek nem járhat hittanra, a gyereken meg látszik a csalódottság és zavarodottság... akkora telehetlen dühvel tölt el... Mindig Évi jut eszembe, aki hasonló módon került be a hittanórákra, majd később a táborokba, a bosis közösségbe, és itt találta meg leendő férjét is. Vajon mi lett volna, ha akkor az anyja nem engedi el hittanra? (Nem lenne ilyen jófej sógornőm és nem lenne ilyen cuki keresztfiam.)
Valamelyik pedagógia tanárom a főiskolán azt mondta: "ha más nem, legalább jó anyák lesztek". Igaza volt, már akkor is rengeteget tanultunk a gyermekpszichológiáról és -pedagógiáról, de a valós élethelyzetek még többet tanítanak. Be fogom bizonyítani, hogy fel tudom nevelni a leendő gyerekeimet szeretetben, jóságban, természetességben, szellemi frissességben, érdeklődésben, miközben eszem ágában sem lesz eladni Tündért és lemondani a lovaglásról. Sőt, az álmom folytatását is megvalósítom.
Uff.
