Hétfő óta Pesten vagyunk. A hatalmas nyári hízás után itthon Tünci rögtön visszafogyott, megint be van esve az oldala.. Nyáron minden nap több órát volt a legelőn, és háromszor kapott kaját, itt meg nincs legelő, és kétszer kap kaját. Meg meleg is van. Nagyon szeretem ezt a lovardát és az itteni embereket, de nagyon kéne az a legelő...
Csütörtök óta dolgozunk Zolival, egyelőre nincs sok munka, a gyerekekkel elsején indul a buli. Vége a szabadságnak, de hálistennek egyelőre még minden nap ki tudok járni lovagolni. A terepeket nagyon élvezem, sokkal jobbak itt, mint Balatonon. A legtöbb szakaszon Tüncivel már lehet odadobott szárral menni minden jármódban, és így sokkal nyugisabb ő is, én is. Nem is tudom, mi lenne, ha nem tudnánk így ketten kilovagolni. A csendes természetben elfelejtődnek a napi problémák, és az egész élet kitárul előtted. És ahogy nézem a gyönyörű, emberi kéztől mentes mezőket, erdőket, tisztásokat, legszívesebben letelepednék a lovammal, és örökre ott maradnék, kilépve abból az életből, amit most élek.
Ami egyébként nem rossz. Sőt, nagyon jó. De hiányzik a természet. Az erdő, mező, az állatok. Egy tó vagy patak a közelben. A csend és a csillagos ég.
