Ideges vagyok mostanában. Ideges vagyok itthon a hugom egész napos zongorázásától: reggel erre kelek, és egész nap ettől zeng a ház; anyámék hülyeségétől, hogy hiába kell tanulnom, este 11 után már nem lehetek fent, mert senki nem tud aludni; a közlekedéstől a városban, a tömegtől a járműveken, és az emberektől, akik fellöknek; a tanárok hülyeségeitől, a beadandóktól, a ZH-któl, a közelgő vizsgáktól; attól, hogy keveset alszom, de sokat vagyok suliban, stb.. Nem tudok most olyan felszabadult és optimista lenni, érzem magamon a bármikor kirobbanó feszültséget, a direkt ellenállást, a makacsságot. És az a vicces, hogy kedden a prepubertásról volt szó személyiségfejlődésén, és én még mindig ugyanazokat a tüneteket produkálom, mint amik a 15 évesekre jellemzőek. Nem hiszem, hogy ennyire lamaradtam. Fáradt vagyok. Nagyon.

Néha rámjön, hogy verset vagy egyebeket kéne írni. Egyre kevesebbet írok, pedig hiányzik. De kevés az ihlet, és nem tartom magam jónak. Itt egy gyenge tegnapi próbálkozás:

A sűrű por megcsillant a fényben,
mit szőréből lassan kikeféltem.
Bőre lélegezni kezdett az őszi szélben,
és virágok nőttek hófehér szépségének.

Nyugodtan állt, fejét lehajtva,
a rászáradt sártól megtisztítva,
s én felnéztem szomorú szemébe,
a mélykék tenger végtelenjébe.

Láttam boldogan átszelni a mezőt,
sötét istállót és kőkemény gyeplőt,
fájdalmat, halált és súlyos betegséget,
szeretetet, ragaszkodást, gyengédséget.

Kezem végigsimította selymes nyakát,
és ő fejével csendben odabújt hozzám,
fülei azt mondták: vigyél magaddal,
társra van szükségem, kérlek el ne hagyj.

És megállt az idő, forgott a hűvös szél,
nyereg, kantár, és a teste, a hófehér,
ott állt egy élettömbben, és mindhez én
tapinthatóan hozzátartoztam még.