3 napot töltöttünk Pannonhalmán, bosisok. Ez volt életem eddigi legjobb lelkigyakorlata. Nagyon régen vártam arra, hogy egy kis időre el tudjak szakadni Pesttől, el tudjam felejteni az otthoniakat, hogy csendben legyek, a természetben legyek, megnyugodjak, és elgondolkozzak az életemen, hogy beszélgessek olyanokkal, akiket nagyon szeretek. Úgy érzem, nagyon sok emberhez közelebb tudtam kerülni, ennek talán az is oka, hogy Zolival együtt vagyok.

Attiatya megszokott feladatai, programjai megint nagyon közel álltak hozzám és megérintettek. Ennél jobban nem is lehetne csinálni, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Szeretem, hogy csoportokra oszlunk, és azon belül beszélgetünk, oldunk meg feladatokat. Szeretem, hogy minden nap húzunk valakit, akivel négyszemközt kell beszélgetnünk egy rövid ideig, akkor is, ha még nem ismerted nagyon. Szeretem, hogy van gyónási és lelkibeszélgetési lehetőség, ami nem megy kapkodva, hanem akár fél órás is lehet, baráti és nagyon őszinte. Szeretem, hogy van 1-2 óra, amikor teljesen egyedül mászkálhatsz bárhol a környéken, gondolkodhatsz, figyelheted a természet apró rezdüléseit. Szeretem, hogy Atya kötelez minket a mobiltelefonok kikapcsolására és minden magunkkal hozott étel elosztására. Szeretem a gitáros miséket, szeretem a szerzetesekkel való beszélgetéseket és közös imákat/miséket, szeretem a jófej és szuper közösséget, szeretem az elmaradhatatlan játékokat, szeretem az étkezések előtti/utáni éneklős imákat, és szeretem Zolit.

Andi csoportjában voltam, akit utolsó nap ki is húztam négyszemközti beszélgetésre. (Első nap Sándor Zolival, második nap Gyöngyivel beszélgettem.) A zűrös vissza-vonatút miatt (a kalauz másfél órát veszekedett a csoporttal, mert állítólag nem minden jegyünk volt jó, és több embert megbüntetett), viszont csak keveset tudtam vele beszélni, de talán még bepótoljuk. Andi olyan, akit mindig nagyon tudtam szeretni, jól elvoltunk, de soha nem tudtam teljesen közel férkőzni hozzá. Ebben a három napban viszont, elkapott félmondatokból, mosolyokból, gyakori beszélgetésekből, és a búcsúzáskori ölelésből rájöttem, hogy sikerült valamit áttörni. És ez jó. Talán kisebb mértékben, de ugyanígy vagyok másokkal is.

A csoportban Andi mellett még Zoli, Doszpod Orsi, Vince, Heni, Rózsás Anna és Sándor Zoli volt. Jó csapat volt, és örültem, hogy a 4 párt a 4 csoportba együtt rakták be. (Gergő+Edina, Márk+Adri, Tamás+Évi, és mi.) Persze ment a hülyeség is végig (Zolival főleg a Sanyizással szórakoztattuk magunkat - by Üvegtigris.), és a megszokott játékok: fejlecsapós, tibizés, inkvizítoros, levélküldős, stb.

A lelkibeszélgetés Atyával is nagyon jól esett, többek között azért is, mert ő az egyetlen, aki nagyon jól ismeri Zolit, és tudok vele így beszélgetni. Megint sokmindenre ráébresztett.

Azt hittem, nem bírom ki, hogy a telefonom ki legyen kapcsolva végig, de pénteken azt vettem észre, hogy rég ki van kapcsolva, és jól esik, hogy nem tudok a külvilágról, hogy nem idegeskedek amiatt, hogy ki írhat. Újabb tapasztalat.

Az arborétum volt, ami a legjobban megfogott, a hatalmas park, erdő, fák, ahol a csendes másfél óra egyedüllét alatt is mászkáltam. Lementem egészen az arborétum leghátsó csücskébe, leültem egy padra a napon. Figyeltem a madarak csicsergését és a szellő lágy zúgását. Ember nem járt már arra, és boldog voltam, hogy végre egyedül lehetek. Közben írtam, gondolkodtam, és sírtam. A boldogságtól, a fájdalomtól. Az arcomat a napba tartottam, behunytam a szemem, és boldog voltam. Nagyon szükségem lenne néhány naponta egy ilyenre.

Az apátság területe és épülete hatalmas, három nap alatt nem tudtuk az egészet felfedezni, annyi minden van, és simán el lehet tévedni benne. De az ezer éves falak, és az ezer éve fennálló ugyanolyan erkölcsi normák betartása és csöndes tisztelete nagyon megérintett. Néha teljesen a középkorban éreztem magam.

Szeretném megőrizni azt a nyugalmat, amit onnan hazahoztam. Szeretnék egy kicsit megváltozni, megnyugodni, és több időt tölteni a természetben és a napfényben. Bár ez Pesten, ekkora nyüzsgésben szinte lehetetlen, én azért mégis megpróbálom.

Bár néhány hete azt mondtam Zolinak, nekem a bosi nem az elsődleges társaságom/közösségem, most mégis úgy érzem, hogy az. Szinte csak itt vannak olyan emberek, akikkel komolyan el tudok beszélgetni bármilyen témáról, akik őszinték, akik kinyílnak, és akik emellett nagyonnagyon jófejek. Szeretem őket, és szuper dolog ide tartozni. És jó volt Zolival így ilyen sokat együtt lenni. Sokminden változott, sokmindenre ráébredtem, egészen meglepő. Most boldog vagyok. Jó lenne ezt az érzést nem elveszíteni.

Majd ha szerzek képeket Cilitől és Márktól, akkor rakok fel.