Tegnap megint voltam tanítani. Egyre jobban élvezem az egésznek a légkörét - de most valami más fogott meg a gyerekben. A fogalmazás címe: mi szoktál szabadidődben csinálni? És mit fejt ki három mondatban? hogy unatkozni szokott, mert unatkozni jó. Elkezdtem kérdezgetni, hogy nem sportol, nem zenél-e valamit, nem jár valamilyen szakkörre, ha otthon van nem szeret-e tv-t nézni, számítógépezni, stb. Nem, ő nem sportol, nem zenél, heti 3x jár ezekre a magánórákra, azzal elmegy a fél délutánja, a tv unalmas, a számítógépen néha játszik, de az meg senkit nem érdekel, minek írja le. Valahogy annyira elfogott az, hogy ezt a gyereket egyszerűen csak el kéne küldeni focizni, hogy valami legyen amit szeret, ami hétről hétre lelkesíti, ami értelmet ad az életének. Nem ismerem a szüleit, és látatlanban nem akarom őket minősíteni, de azt hiszem, valamit nagyon elrontottak. Már 8.-os, kell hogy legyen valami, amit jobban szeret, mint mást, egy ekkora gyerek ha otthon ül és unatkozik, az régen rossz. És ami a legfurcsább, hogy ahogy ott ültem, nem bírálni kezdtem őt magamban, hanem sajnálni, és nagyon megszeretni. Annyira szerettem volna segíteni rajta, szerettem volna egy kicsit az anyja helyében lenni, lelkesíteni, szeretgetni, elküldeni vhová, ahol jól érzi magát - de persze nem tehettem. Tudom, hogy ezt a gyereket én soha nem fogom tudni megnevelni, jó útra terelni, de hazafelé azt kívántam, bárcsak az életemben csupa olyan gyerekkel találkozhatnék, akin tudnék segíteni, és ennek kézzelfogható eredménye is lenne... na ennyit az én jó lelkemről:) de tényleg így van...
Emellett: in láv vagyok, már kemény 6 napja:)
