Olyan hihetetlen melankólia jött rám, hogy teljesen el vagyok varázsolva... Nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi az, amit érzek, valahol a szomorúság és a mérhetetlen szeretet határán lehet. Vagy nem is a határán: mindkettő teljes értékkel bennem van. Ilyenkor valahogy átlátom az életem, és egyszerre vagyok boldog attól a sok jótól és szeretettől, amit kaptam, és egyszerre letört. Apró dolgok ezek, amik viszont összességében az életemet jelentik. (Sajnos csak ilyen szélsőséges ellentétekben tudom ezt meghatározni...)
Szomorú vagyok például, mert ma délelőtt találkoztam Cilivel, és mondta, hogy nem tud jönni Kismarosra. De boldog vagyok, mert beszélhettem vele, és ha rövid időre is, de mellette lehettem. Boldog vagyok azért is, mert Szilvivel ma sokszor egymásramosolyogtunk misén, és valahogy attól a lánytól mindig sok szeretetet kapok. De szomorú vagyok, mert beszélgetni csak néhány mondatot beszélgettem vele. Boldog vagyok, mert gyóntam ma Blatyánál, és nagyon jó dolgokról beszélhettem vele megint. De elkeserít, hogy vele is milyen keveset tudok együtt lenni már. És még sorolhatnám...
Talán hülyeségnek tűnik ezeken morfondírozni, de nekem egyáltalán nem azok. Jó az, hogy ezek az emberek léteznek, de emellett arra vágyom, hogy még többet lehessek mellettük. Miért mindig azok vannak tőlem a legmesszebb, akiket szeretek? Hihetetlenül hiányzik az életemből annak a mérhetetlen szeretetnek a teljes viszonzása, amit önkéntelenül is kiadok magamból. És még így is annyi érzelmet vissza kell fogjak magamban! Miért nem lehet őszintén élni, anélkül, hogy bárki félreértene engem? Már alig várom Kismarost. Bár ott lenne Cili is. Miért van minden jóban valami rossz? Miért túl szép minden álmom ahhoz, hogy igaz legyen? Gondolok itt nemcsak Kismarosra, hanem még ezer más dologra is.
...ááááááá... :(
