Hiányzik.

A friss levegő, a lovarda illata. A lovam fújtatása, csendes ropogtatása. A nyári meleg szellő, a Balaton hullámzása. A semmittevés, hanyattvekvés a fűben. A napozás. A széna illata. Az, hogy ráérek egész nap és egész héten és egész hónapban. Hogy nem vagyok időhöz, buszhoz kötve. Hogy egyedül az állatok életritmusához kell alkalmazkodnom. A nyugalom és csend. Az emberek egyszerűsége, őszintesége, tisztasága.

Még mindig nem tettem le arról az álmomról, hogy egyszer mindent itthagyok, és egy tanyára költözöm, mindentől távol, állatokkal és növényekkel körülvéve, egy nagy birtokra. Bárcsak olyan bátor lettem volna, hogy ezt már megtegyem. Az elmúlt 4 évben lett volna rá több lehetőségem is - most újra. De nemet kell mondanom, és elsősorban azért, mert Zolit nem tudnám itthagyni. Minden mást és mindenki mást igen. Azonnal, gondolkodás nélkül.

Azért jó, ha az embernek van egy barátja (vőlegénye), aki időről időre visszarántja a valóságba. Én sokmindenbe beleugranék mindenféle előkészület nélkül, és valószínűleg nagyot koppannék. Bár szeretném azt hinni, hogy nem.

Fogalmam sincs, mi az a vágy, ami ekkora erővel húz a természetbe, vissza az egyszerű emberek közelébe, ahol megtalálhatom a saját utamat. Bárcsak lenne valaki, aki ebben segítene, aki elém állna és azt mondaná, hogy de most márpedig jössz. És tapasztalsz.