Egyre többször és egyre jobban vágyom már arra, hogy végre valahára elköltözhessek itthonról. Nem azért, mert bármi is rossz lenne. Egyszerűen csak minden mindig ugyanaz. Évek óta mindenki mindig ugyanúgy viselkedik. A hugom is folyamatosan zongorázik (az agyam szétreped már tőle). Minden napszakban mindig ugyanaz megy. A szobánk ugyanúgy van berendezve. Egyszerűen rohadt unalmas, és változásra vágyom. Azt szeretném, ha elmehetnék innen, ha berendezhetnék egy a lakást, és az én elképzeléseim szerint működne minden. Nomeg, hogy Zolival lehetnék, csak mi ketten, és senki más. Nem hiányozna semmi.

Még mindig biciklivel járok tanítani, és bármilyen hideg van, jól esik. Igaz, tegnap olyan köd volt, hogy az orromig se láttam, de mégis jobb, mint a villamosra-buszra várakozni, a tömegben lökdösődni. Így spórolok fél órát. Kevés elvetemült ember még fut vagy biciklizik a Rákos-patak mellett, de már csak férfiak. Plusz én. Persze a sapka alá gyűrt hajammal a sötétben lehet hogy énis férfinak látszom:)

Még mindig tisztára odavagyok a matekért. Annyira szeretem tanítani. És annyira jó látni a mosolyt az arcukon, amikor valaki megért valami összefüggést, hogy "jéé ez nem is olyan nehéz". Mindenáron el kell végeznem a matektanárit. Ha lusta lennék hozzá, rugdossatok meg.

(Ha ezt Ofő hallaná.....:) durva.