Végre egy kicsit sikerült kiszakadnom a tanulás mókuskerekéből. Reggel negyed 9-kor már kint voltam a loviban, ahol is megtudtam, hogy Csipkével mehetek terepre. Aminek nagyon örültem, mert úgy volt, hogy valami ismeretlen lovat adnak alám. Így hát lett Csipke, aki egészen nyugodtan tűrte, hogy fényesre keféljem a szőrét, felnyergeljem, felkantározzam, és befáslizzam a lábát. Különösen hálás voltam érte, hogy fáslizás közben nagyon fegyelmezetten meg se moccantotta a lábát, kapott is néhány fincsi nyaksimogatást érte. Aztán léptem pár kört vele a karámban, amíg a többiek is megérkeztek, és elindultunk ki a mezőre. Másfél órát voltunk kint, nem vágtáztunk, csak ügettünk, de így is nagyon élveztem. A nap sütött, meleg volt, mi öten vidámak voltunk, és nem történt semmi különösebb baleset. Csipkét nagyon kellett visszafogni, úgy ment volna, de nekem kellett zárnom a sort, hogy figyeljek a többiekre. Szívesen vágtáztam volna, de persze elsőre nem lehetett. A táj gyönyörű volt, a fű szép zsenge zöld, és csodálatos illatok jöttek mindenhonnan. Egy nyuszit is láttunk, amikor átvágtunk az egyik mezőn. Fél 11-re értünk vissza, átadtam Csipkét a következő lovasnak (miután puszta szeretetből a fele nyálat a szájából a nadrágomba törölgette). Aztán egy kevés dumálás után jöttem haza.
Mikor felszálltam a HÉVre, megszólított egy cigány csaj, kérdezte, hány óra. Aztán leültünk egymással szemben, és az Örsig beszélgettünk. Ő elmesélte, hogy Jolánnak hívják, 26 éves, nevelőintézetben lakik, mert nincs pénze, és a munkhelyéről is most rúgták ki. Van 8 általánosa, és 2 gyereke, akiket szintén nevelőotthonba kellett adnia, mert nem tudja őket eltartani. Én is meséltem magamról, a lovaglásról is, de elmeséltem neki, hogy voltunk kint Déván, és hogy ott mi a helyzet a nevelőotthonokban. Aztán végül arra a közös megállapításra jutottunk, hogy akármilyen hátrányos helyzetű roma gyerekből lehet okos és erkölcsileg normális embert nevelni, csak nagyon nehéz. Illetve kell hozzá, hogy a gyerek is akarjon tanulni, és fogékony legyen a jóra. Azt mondta, hogy ha visszamehetne nyolcadikos korába, szívesen továbbtanulna, csinálna érettségit vagy akár diplomát, és nem szült volna egy gyereket sem. Nekem szimpatikus volt a hozzáállása, mert én az ilyen romákat nagyon bírom. Akik bár elcseszték a fél életüket, és elég szar körülmények között vannak, és bár szófosásuk van és bárkinek kimondják azt, ami a szívükön van, mégis van bennük valami, ami a jó felé húzza őket. Ők nem ilyenek akartak lenni, de ilyenek lettek, és arról álmodnak, hogy normális magyarnak születtek. Déván is hasonlóak voltak a gyerekek gondolatai, és ezekkel lehet mit kezdeni. Lehet őket jóra nevelni, csak rendszerint nincs olyan, aki jóra nevelné őket.
Az Örsön elköszöntünk egymástól, én siettem a déli misére, gyorsan levágtam még a lovascuccom a sekrestyébe. Atya valami hihetetlenkirály beszédet mondott, nemtom de nagyon tetszett. Aztán még Zoliékkal ottmaradtam egy kicsit, akik mentek Csillebércre kalandtúrára (csapatépítő csoportterápia a táborvezetőknek:)). Aztán jöttem. Ebédeltem. És most kéne tanulnom...:(
