Múlt vasárnap voltunk Somával és Pájóval CriticalMasson. Állítólag 80.000-en voltunk, Soma szerint kevesebben. Jó volt, és végre egy órácskára elfelejtettem, hogy mi mindent kell még tanulnom, megírnom, elkészítenem... Egyelőre ez a két fantasztikus kép van az egészről, remélem soma hamar átküldi a többit is:
<azt hiszem, ennél hülyébb pofákat már nem is vághattam volna..>
Aztán egyik nap hazafelé véletlenül találtam egy négylevelű lóherét. Mentünk az utcán, aztán hirtelen megláttam, megálltam, visszamentem, és ott volt. Bízom benne, hogy tényleg a szerencsét jelenti, mert abból nem ártana egy kevés mostanában..
Sokszor annyira sírhatnékom és csapkodhatnékom van a rengeteg ZH-tól, beadandótól és egyebektől. Tényleg csak hétvégente az a fél délelőttnyi szabadidőm van, amikor kimegyek lovagolni. Egyébként folyamatosan tanulni, írogatni kell, és még ott lebeg a szemem előtt a viszgaidőszak is, ami rohamléptekkel közeledik. Rengeteg a stressz, nagyon félek mindentől, de főleg a pe-pszi szigorlattól (amire idén 450-en mennek, de az évfolyamon 200-an vagyunk.. no vajon mennyi lehet a bukási arány??) Olvastam Anna blogját, akinél ugyanezek a problémák léptek fel, de ő szokása szerint erősebben reagálja le a dolgokat. Nem értem, hogy miért célja az oktatásnak a minél nagyobb stressz és boldogtalanság???
Ráadásul a halaim is betegek, és nem tudok velük mit kezdeni. Ha nem lenne az a 30 újszülött, azt hiszem, nagyon el lennék keseredve. Így is, de legalább van utánpótlás. A mollik és a neonok továbbra is egészségesek, de a guppilányok csak állnak egyhelyben, a fiúk pedig már nem kergetik őket. Vajon mi lehet ez a betegség?
