Megkezdődött rövidke tavaszi szünetünk. Első utam a lovardába vezetett, melynek folyamata elég viszontagságosra sikeredett. Kezdve ott, hogy elvileg minden óra 10-kor, 30-kor és 50-kor indul a weekendbus az Örsről, namost mint utóbb kiderült, 13:10-kor éppen egy járat kimarad.. Nembaj, mentem a 13:30-assal, és 50-re kint voltam a loviban. Átöltöztem. Maját éppen patkolták, úgyhogy előhoztam Csipkét a karámból. Kikötöttem, aztán a nyerge és kantárja keresésére indultunk Andival, merthogy ahová vasárnap letettem (azóta nem ült rajta senki), ott nem volt. Megtaláltuk végül egy hátsó rakodóhelységben, valaki odatette úgy ahogy lucskosan, és az izzasztó azóta se száradt meg. Noakkor izzasztókeresésre indultunk, találtunk egy szép zöldet, és megállapítottuk, hogy Csipkének jobban áll a zöld, mint a kék. Felnyergeltem, felkantároztam, és kimentünk a karámba. Egyedül voltam (egyébként az egész lovadra nagyon kihalt, mióta nem Edit oktat). Csipke ügetése mostmár kényelmesnek tűnt, sőt a tanügetés is egyész jól ment, de azt még mindig ki nem állhatom. Aztán irtó sokáig szenvedtünk azzal, hogy hogyan kell jó lábra beugratni a lovat vágtába, valahogy nem teljesen érzem ezt a dolgot, és Csipke meg bal kézre mindig rosszul ugrott be.. De jobb kézre már ment, és rengeteget vágtáztam, hogy a végén már én akartam megállni, pedig én sose szoktam akarni megállni:) Azt hiszem, nagyon megszerettem Csipkét, azzal a ficánkolós természetével együtt is. Óra után lesétáltam vele, aztán kivittem, lenyergeltem, lekantároztam, és elvittem hátra a karámba. Sikeresen belenyúltam a villanypásztorba, ami engem is meg Csipkét is jól megrázott (mivelhogy a másik kezemmel fogtam a lovat), alig bírtam megnyugtatni szegényt. Még jó, hogy senki nem látta:) Aztán már vigyáztam, hogy csak a műanyagot fogjam, kinyitottam és beengedtem Csipkét. Nemtom miért kell villanypásztorral körbevenni a karámokat, amikor a fa sokkal szebb, és ugyanúgy véd. Nem beszélve arról, hogy én már akkor stresszben vagyok, amikor mellette kell állnom.. ez már a második volt, hogy megrázott, és azért van benne áram rendesen..
No aztán ránéztem az órámra és örömmel konstatáltam, hogy éppen az Örsön kéne lennem, ahol a Zoli éppen engem vár.. Felhívtam, hogy esélytelen. A 15:30-as busz helyett a 16:10-essel tudtam csak eljönni, ami azért volt vicces, mert 5-kor nekem elsősegély tanfolyamom kezdődött Újpesten a 3-as metró végállomásánál.. Végül csak 10 percet késtem, közben a Zolinak lepasszoltam a lovaszsákomat az Örsön, meg kaptam tőle sütit és vizet:)
A tanfolyam 7-ig tartott és egész jó volt, csomót röhögtünk az oktató dumáján. Aztán jöttem haza, az Árpád hídtól 32-essel. Valahol félúton mellém ült egy iszonyat kövér, iszonyat büdös hajléktalan, felállni se tudtam, mert elülte az utat, de én azt hittem már megfulladok. A szemem is csípte a bűz, és amikor egy kanyarnál a combomhoz ért, én azt hittem mindjárt elsírom magam.. A Bosin már nem bírtam, és kikászálódtam mellőle, de még percekig éreztem az orromban a büdöset. Jól kiürült körülötte a fél busz.
Mostanában kicsit megfogyatkoztak a halaim, valami kórság tört rájuk, mert többen is ugyanazokat a tüneteket produkálták haláluk előtt.. Nem mind, mert volt egy amelyik éjjel kiugrott az akváriumból, aztán arra keltem, hogy a földön lévő zacskón valami zörög.. (még jó, hogy a szombámban ilyen rendetlenség van). Visszatettem, de reggelre meghalt, nem bírta a strapát. Meg lehet, hogy nem kellett volna öt percig azt hallgatni, hogy mi az isten zöröghet éjjel a padlómon.. Másik kettő meg olyan rejtélyesen reggelre elpusztult. Fura, hogy mindegyik lány guppi volt, fiúk és a többi fajta (neon meg molly) sose haltak még meg. Most meg éppen hárman összevesztek, hogy melyik nézhessen ki a sarokban a lámpafény felé. Ezek a Halak!;)
Drága anyukám vett nekem ma rajzszenet, úgyhogy végre a pasztellkréta helyett rendes szénnel rajzolhatok itthon is. Mostanában, mióta Huba bácsi modellrajzára járok, nagyon sokat rajzolok ezzel a technikával. Amikor a második órán rájöttem, hogy valójában mire is jó ez a foltokban rajzolás, és hogy mennyire durván hasonlít aztán az eredetire, nagyon belelkesültem. Olyan érzés, mint amikor az elsős kisgyerek rájön, hogy hogyan kell összeolvasni a betűket, és akkor hetekig csak olvasni akar.. Szeretek oda járni, mindig vicces embereket hív meg, akik modellt ülnek nekünk. A legutóbbi két alkalommal egy öregotthonból hívott egy bácsit, aztán egy nénit, mindketten nagyon öregek és tökéletesen süketek voltak, de olyan jó dumáik voltak, és olyan jókat meséltek az életükről, hogy dőltünk a röhögéstől.
Egyébként, ha nem kellene hatmillió beadandót, évfolyamdolgozatot és ZH-t írni, azt hiszem, egész jól érezném magam. De kell, úgyhogy továbbra is várom a nyarat.