Éjjel Zolinál aludtam. Reggel keltünk, ettünk, felhívtam Editet, hogy nem esik-e nagyon kint, mehetek-e lovagolni. Kint nem esett, tehát mentünk, Zoli kivitt aztán le is lépett. Csak Edit meg én voltunk még ott, lévén első óra, háromnegyed kilenc. Mennék be az öltözőbe, de Edit megállít, és egy szalvétába kötött valamit hoz.
- Szeretnék neked egy hamubasült pogácsát adni.. - kezdte.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert holnap oktatok itt utoljára. A tulaj eladta a lovardát, hétfőtől mi már nem leszünk.
Nem nagyon tudtam szóhoz jutni, de még kérdezgettem pár dolgot. Három napja derült ki az egész, őt is nagyon megviselte, és fogalma sincs, hová fog menni ezután. Díjlovas edzést még tarthat annak a pár saját lóval rendelkező embernek, akik eddig is nála tanultak, de az nagyon ritka lesz. Az oktatást egy Andi nevű lány fogja csinálni, akinél a bérletet még le lehet járni, de senki nem tudja, hogy utána mi lesz, hogy lesz, mennyibe fog kerülni, és hogy a bérlovak egyáltalán megmaradnak-e..

Lecuccoltam, aztán kihoztam Maját, felnyergeltem, felkantároztam, segítettem Csillagot is felszerszámozni. Bementünk a karámba, léptünk, ügettünk, vágtáztunk, gyorsítás-lassítást és tanügetést gyakoroltunk, ahogy ez lenni szokott. De Edittel ez volt az utolsó. Óra vége felé elkezdett esni, és a következő lovasok már esőben lovagoltak. Én még ott maradtam Edittel beszélgetni, amíg nem kellett a buszhoz mennem. Remélte, hogy legalább utoljára jó idő lesz, de esett az eső, fújt a szél, és hideg volt. Szomorúak voltunk mindketten. Elmondta, hogy mennyire szeretett minket, akiket itt oktatott. És én is szerettem őt, még akkor is, ha néha a stílusával az őrületbe kergetett. És nem mellesleg ő volt az az oktató, akitől eddig a legtöbbet tanultam. Nem csak azt, hogy minden jármódban egész jól megüljem a lovat, hanem sok mást is, díjlovas alapokat, rengeteg patanyomfigurát, tartásjavítást, és mindenféle gyakorlatokat.

Miért mindig a jó oktatók lépnek ki rövid idő alatt az életemből?