Mindig csak azt a néhány napot várom, amikor olyasvalaki jön le hozzánk, akit szeretek. Barátok, barátnők, és elsősorban Ági. Sokat gondolkoztam mostanában rajta, de még mindig csak odáig jutottam el, hogy az ő közelsége sokkal többet jelent számomra, mint bárki másé. Nem tudom megfogalmazni, hogy ki is valójában ő nekem, és hogy ő egymagában ki is. Senkivel nem lehet összehasonlítani, nem tudom, hogy honnan jön a varázsa, ami engem is annyira megfogott. És nem játszik, csak magát adja. Azt hiszem, sohasem fogom megérteni az ő mibenlétét, mert nem lehet. De azt tudom, hogy nélküle az életem teljesen máshogy alakult volna, és nem találtam volna meg azt a boldogságot, amiben már egy éve lubickolok. Ha nem hív el Obervellachba anno, soha nem jövök rá, hogy mi az, amivel foglalkoznom kell az életben, soha nem kerülök ilyen módon a gyerekek közelébe. Nem találkozom Johannával, Beával, akik barátságuk által bevezettek a tanítónők különös életébe, akik akaratukon kívül is ezer dologra megtanítottak a gyerekekkel kapcsolatban. Nem ismerem meg Évát, aki (adná az ég) egyszer talán még a főnököm, igazgatónőm is lesz. Tényleg nem tudom, Ági nélkül most hol tartanék, merre mennék. És ezen kívül hatalmas szeretetet kaptam és kapok tőle, ami pici gyerekkorom óta a legnagyobb szeretet az összes között. Vajon mivel érdemeltem ki mindezeket tőle?

Egyébként kábé egész nap kent-coupé-zunk a gyerekekkel, azt legalább élvezem, jó sokan vagyunk rá, van hogy 4 pár összegyűlik (8 gyerek:), akkor aztán hatalmas a káosz. De egyébként is mindig hatalmas a káosz. Nincs egy nyugodt percem. De jól esett nagyon, hogy a hét elején felhívott Illés, Ili írt e-mailt, és Ági is hívott, nagy részvétkinyilvánítással... Már hiányzik, hogy minden este beszélgessek Illéssel, Ágival, Johannával, Beával, Évával... és hogy egész nap figyelhessek a gyerekekre. Miért mindig csak egy hét egy évben, ami ennyire boldog? A többinek miért nem tudok ennyire örülni?