Nem sikerült valami jól ez a hét.. Minden reggelem úgy telt, hogy felkeltem, kinéztem az ablakon, majd visszafeküdtem az ágyba, hogy ma se megyek ki lovagolni... Szó se róla, a hóesés nagyon is jó dolog, emeli az adventi hangulatot, és adott esetben még lovagolni is lehet benne (ha nem fagy meg és ha nem olvad el), de a kimenetel és visszajövetel egyszerűen megőrjít.

Már 5 hete várom, hogy melyik nap lesz meg végre az autóm, és most hogy előkerült a szerelőtől, kiderült, hogy valószínűleg lőttek az egésznek, mert nem lehet eredetiségvizsgálatot csinálni rajta (csak hosszú hónapok alatt, és addig az autó ki lenne vonva a forgalomból), magyarul nem lehet átíratni, és minden egyéb velejáró.. Még az üzembentartás egy lehetséges megoldás, de én már semmit se tudok.

Ez megint kicsit olyan, mint amikor tavaly ilyenkor a lovamra vártam. És végül december 29-én meglett Tündér:) Lassan egy éve. És nem bántam meg. Remélem, az autót se fogom megbánni, ha majd végre valahára egyszer lesz..

Viszont ma végre kijutottam a loviba, és elnézve a jeges-fagyos pályát, a terep mellett döntöttem. Végre először négy lábra fásliztam, meglepően jól áll neki a sötétkék! Aztán nyeregbe pattantam és mentünk. Nem gondoltam volna, de egy marhajó majdnem 2 órás terepet mentünk, azt hittem ügetni is alig bírunk majd, de találtam olyan utakat, ahol még szűz hó volt, alatta fű – hát ebben lehet a legjobban vágtázni! Az öt nap állástól hálistennek fel volt pörögve, végre nem kellett hajtani, csak taposta a nagy havat, nagyon kis cuki volt:) A havas táj gyönyörű volt, még a nap is kisütött közben, ezért megérte öt napig várni! Kár, hogy fényképezőgép nem volt nálam.