Kicsit olyan mintha visszakerültem volna a múltamba. Mintha nyolc-tíz évesen azt álmodnám, hogy bent ülök a tanáriban a saját tanáraim között a nagy forgatagban, mindenki ismer és mosolyog rám, szeretnek, mert jó tanuló vagyok. És tényleg. A legtöbb tanárom még mindig itt van, és most már sziával kell köszönnöm mindegyiküknek. Nagyon nehéz. Viszont jó. Sokkal nagyob keddvel indulok most neki, mint ahogy előtte gondoltam. Kezdeti lelkesedés, vagy valami ilyesmi.

Jönnek vissza a régi emlékek, mesélgetünk egymásnak Zsuzsa nénivel, és még mindig hálás vagyok, hogy ilyen osztályfőnököm lehetett. És hogy most ilyen mentorom lehet. Azért 16 évvel ezelőtt, amikor hét évesen beültem a padba és megismertük egymást, se ő se én nem gondoltuk, hogy egyszer még a napközis párja lehetek, és együtt fogunk felnevelni huszonöt gyereket. De mégis így alakult. Sok hasonlóság van bennünk hálistennek. Már kiskoromban is nagyon szerettem vele lenni, és ez azóta sem változott. Nem igazán lehet ezt leírni.

Még rá kell jönnöm, hogy a jelenben élek, mert egy picit tényleg a múltam kísért még - persze jó értelemben. Alig várom elsejét, hogy megismerhessem az osztályt, hogy megtarthassam életem első szülőiét, és elkezdődjön életem első normális munkanapja.

Egy kicsit talán mostantól figyelnem kell majd, miket írkálok összevissza, hátha egy-egy szülő idetéved majd.

Tegnap voltam terepen Tüncivel több mint 2 órát, nagyon jól esett. Érdekes, hogy van egy erdő, ahol mindig olyan gyönyörűen ellazul és megnyugszik, viszont vannak területek, ahol egészen felidegeli magát. Mindig ugyanott. Pedig nem igazán lenne különösebb oka rá. Nagyon szeretem. Nem is tudom mit csinálnék nélküle.

Néhány nyári kép egy hűvösebb napon a Bellában: