Tegnap Tündérke helyett Daltonnal mentem ki terepre. Túl sokan voltunk, és Tündérke másnak kellett. Bevallom, kicsit féltem Daltonnal kimenni -, mióta olyan csúnyán ledobott a nyáron, kissé megrendült benne a bizalmam.. De végül örülök, hogy Andi nem engedte, hogy válasszak, hanem egyszerűen határozottan azt mondta, hogy Daltonon jössz és kész.
Szóval felnyergeltem és mentünk. Folyamatosan nyugtatgattam, simogattam a nyakát, és legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem ijedt meg semmitől! Pedig a nyúl ott futott el mellettünk két méterre, és a „kilátónál" hatalmas távirányítós repülőgépeket zúgattak a fejünk felett (mondjuk ekkor kicsit felhúzta magát és figyelt, de semmi több). Sokan voltunk kint, kezdők is, úgyhogy csak sétáltunk és ügettünk végig, csak én vágtáztam a domboldalon egy keveset, mikor már jöttünk hazafelé. Addigra már sikerült megnyugtatni őt is (és magamat is), és szuper kényelmes vágtát nyomtunk felfelé a dombra - hihetetlen jó érzés volt! A többiek lent maradtak egy kupacban, én meg csak száguldottam vele felfelé, és azt éreztem, hogy legszívesebben még százszor megtenném vele fel-le az utat.. Egyszerűen elképesztően boldog voltam..!!
Rengetegen mondják, hogy nekem Dalton kell. Azok is, akik látnak rajta lovagolni, és azok is, akik még csak hallomásból ismerik őt. A tegnapi terep nagyon megnyugtatott abból a szempontból, hogy a félelmét tényleg ki lehet belőle szedni, vagy legalábbis valamennyire le lehet tompítani. Futószáron is nagyon szépen megy, tehát ezek még talán nem is jelentenének problémát. Csak ha a jövőre gondolok: Dalton egy 13 éves herélt. Tehát már nem olyan fiatal, és én nem csak néhány évre szeretnék lovat venni. Másrészt az idősebb lovakat nehezebb új dolgokra tanítani, és kevésbé is kötődnek új gazdájukhoz. És jobban szerettem volna kancát venni abból a szempontból, hogy annak később lehetne csikója, tehát adott esetben lenne „utánpótlás". Daltonnál nem lenne.
Mostanában egyre többször próbálok a megérzéseimre hallgatni. Újra elővettem az agykontrollt is, nem árt mostanság.. Minden téren, de lóvásárlás ügyben is. Ha kipróbálok egy lovat, mindig elképzelem, hogy ő már az enyém, és megfigyelem az ezzel kapcsolatos érzéseimet. Van, hogy el se tudom képzelni. Van, hogy el tudom képzelni, de valahogy az egész olyan idegenszerűnek tűnik.. Szombaton voltunk Pilisvörösváron kipróbálni a Jack nevű heréltet. Ügető mivoltából adódóan nagyon nehéz volt beugratni vágtába, viszont aranyos, kedves, igyekvő volt, bár nem sűrűn lovagolták, és ez látszott is rajta. Alapjában véve olcsó is, jó is, mégis ő is olyan idegenszerűnek tűnt.. Eleve, hogy az én lovamat Jack-nek hívják..?? áá.. Még jövő hétvégén ki szeretném próbálni a Fanni nevű sárga kancát, mert ő viszont kivételesen olyan „igazisnak" tűnik, így távolról.
Nem tudom mit higgyek, mit gondoljak. Csak azt tudom, hogy Daltont elképesztően szeretem. Egyszerűen imádok rajta vágtázni, mert annyira kényelmes! De ugye vannak ezek a bökkenők.. És azt se tudom mi lenne akkor, ha megvenném, és nyáron levinném Szabadiba a Béláékhoz, ahogy terveztem. Az itteni terepeket és pályákat nagy nehezen már nagyjából megszokta, ott vajon megint elkezdene ijedezni? Akkor semmi értelme nem lenne az egésznek.
Teljesen kééész vagyok...
