déva
Kalandos és igen érdekes, tanulságos hét volt, most tényleg úgy éreztem, segítettem valamit. Heten voltunk csak önkéntesek, rajtunk kívül Mari, Kati, Gitka, Mári és Gábor. Mindegyikükkel jóba lettünk, szerettünk együtt dolgozni. Az első két napon délelőttönként ruhákat és cipőket válogattunk a beérkező adományokból, vagy a dévai gyerekekkel voltunk - egyik délelőtt óvónő híján mi vigyáztunk az ovisokra. Fárasztó dolog, verik egymást, elszaladgálnak, mindenhová felmásznak, mindegyiknek ugyanaz a játék kell, alig hallgatnak a szép szóra. De aranyosak nagyon, és a kedvenc legszebb-leghelyesebb kisfiúm, Claudiu is ott volt:)
Marika, egy nevelő, aki mostanság missziózik, Katival és Gitkával pénteken összeszedett 18 szörnyű körülmények között élő gyereket a határ mellől, és idehozták őket pár napra. A vendégház földszintjén kaptak szállást. Alaposan kimosdattuk őket, a hajukat tetűirtóval kellett bekennünk. Mosdás után már csak a rosszaság és neveletlenség maradt meg belőlük, a büdös, a kosz, a mocskos ruhák már nem. Első éjszaka Kati és Mari aludt velük, annyira elevenek voltak, hogy csak éjjel 2-kor sikerült őket elaltatni. Második éjszaka mi aludtunk lent Zolival, nálunk már éjfélkor, utolsó éjszaka Márival és Gáborral már 11-kor aludtak. Napközben próbáltuk őket alaposan kifárasztani, játszottunk velük, énekeltünk (gitááár:), felmentünk velük a várba, és kivittük őket a játszótérre. Kaptak ruhákat, cipőket, amiket mi válogattunk nekik, sok gyereknek egyáltalán nem volt cipője, bugyija, zoknia, otthon sem. Nagyon nehéz volt velük, hiszen otthon alig kaptak valamilyen nevelést, nem feltétlenül voltak direkt rosszak, egyszerűen nem tudták, hogyan kell jól viselkedni. Nem zavarta őket semmiféle kosz, játékból bebújtak az autók alá és a csatornákba, az utcákon átszaladgáltak, mert otthon náluk a rossz földutakon soha nem járt autó. A szállásukat szállodának nézték, és örültek minden egyes csepp meleg víznek, és falat ételnek.
Vasárnap Csaba testvér Szászvárosban misézett, ezért Marika a mikrobusszal átvitte a gyerekeket Szászvárosba. Öten önkéntesek már nem fértünk be a 9 személyes mikrobuszba, ahol már 21-en ültek:))))), úgyhogy Csaba testvér vitt minket egy sima 5 személyes autóban, két vendéggel együtt, hátul ültünk 6-an...:) Hálistennek a románokat nem nagyon érdekli, hányan ülnek egy autóban, ha rendőr jött, lebuktunk, de meg sem állítottak minket. Csaba testvérrel jó volt utazni, vicceket, és történeteket mesélt, hazafelé pedig kifejtette a véleményét arról, hogy mennyire kiveszett az emberekből a családalapítás, gyerekvállalás ösztöne, és hogy ez mennyire szörnyű. Érdekes volt.
Szászvárosban, a mise után történt, hogy Gyurika (a 3 éves kisfiú, akit a 10 éves testvére nevel otthon, de a gyerek még nem tud rendesen járni, nem beszél semmit, és bekakil-bepisil), bekakilt. De úgy, hogy a pelenka híján rácsavart pólón és bugyin szépen kijött minden, és szörnyen büdös volt. Márira és rám jutott az a feladat, hogy vigyük be a kolostorba, és mosdassuk meg a gyereket. Hát, nem akarok róla beszélni... A fiúk még a leszedett és zacskóba rakott póló látványától is kiakadtak, pedig nem ők mosták ki a szart a gyerek seggéből...
Szerettük volna a legrosszabb helyzetben lévő gyerekeket itthagyni több időre, esetleg örökre, de Déván most egyik nevelőnél sem volt több hely, így hát hétfő reggel Marikával felpakoltuk mind a 18-at, és útnak indultunk velük haza. Hárman mentünk önkéntesek, Mari, Zoli és én. 22-en ültünk egy 9 személyes mikrobuszban:)))), és 300 kilométeren keresztül senki nem állított meg.
Először Majlátfalván álltunk meg, ahol egy 13 gyerekes család 5 gyerekét tettük ki (Irina, Angie, Ilie, Adelin, Adeline). Egy szobában aludt mindegyik, ketten-hárman egy ágyban. Semmijük nincs, csak ágyak, ruhák, és egy tévé. A falakról jön le a vakolat, hatalmas kosz és büdös van mindenhol. Az apjuk sok éve felakasztotta magát, amit pár gyerek látott is. Van egy szellemi és testi fogyatékos testvérük is, aki teljesen mozgás- és gondolkodásképtelen. Az anyuka nem hajlandó dolgozni, egész nap tévét néz, a gyerekeket pedig kiküldi a krumpliföldre kapálni, és dolgozni. Ennek ellenére ezek a gyerekek fantasztikusan helyesek, aranyosak, szépek, normálisak. És így élnek.
A következő falu Kisszentpéter volt, itt raktuk ki a legtöbb gyereket. Romi és Daniela, két kicsi testvérpár, akiknek a nagyanyja egész nap szidja az anyjukat, hogy miért ment hozzá a férjéhez, miért vállalt gyerekeket, miért nem dolgozik rendesen. Gyönyörű csángó gyerekek, de szörnyű a családjuk. Szilárd és Veronka, náluk csak a hatalmas szegénység a probléma. Marian, Dani, Kata és Ani, ők összesen 9-en vannak testvérek. Szüleik egész rendesek, sokat beszélgettünk velük. De nekik is, ahogyan mindenkinek másnak, van összesen 2 szobájuk, kosz, rumli, kevés étel. Didi, Maria, és egy lány, akinek elfelejtettem a nevét:), talán még ők vannak a legjobb helyzetben, nem olyan csúnya a házuk. Mindenhova benéztünk, mindenhol elbeszélgettünk a szülőkkel. Tudják az alapítvány elérhetőségét, és ezután akkor kérnek tőlünk segítséget, amikor szükségük van rá, ha lesz hely, elküldhetik a gyerekeiket Dévára, vagy más városokba, ahol működik a SztFA.
A maradék két gyerekkel, Tamással és Gyurikával együtt elmentünk egy nagyon szegény faluba ruhát osztani. Bementünk a házakba, ahol sok gyerek és nagy szegénység volt, és a gyerekek számától függően 1-2 zsák ruhát adtunk nekik. Leültünk, elbeszélgettünk velük, elmesélték, hogyan élnek, és milyen nehézségeik vannak. Soha nem láttam még ennyire közelről ilyen szegény, ilyen durva körülmények között élő embereket. De mégis éltek, mégis vállalták a rengeteg gyereket, akiket szeretnek, és valahogyan felnevelnek. Legszívesebben mindegyiket elvittem volna, hogy jobb helyen élhessenek, de sokan semmi esetre sem adnák oda a gyerekeiket, és hát ennyi hely sincsen az alapítványnál. És ez csak egy falu volt, többmillió gyerek és felnőtt él még hasonló körülmények között.
Mikor minden zsák ruha elfogyott, Tamással és Gyurikával Erdőgyarakra indultunk, ami az előző két falutól nagyon messze volt. Több óra volt, míg a rossz utakon odaértünk, közben többször kellett megállni, hogy megkérdezzük, merre kell menni. Tamás neveli mind a három kisebb testvérét, mert az anyjuk nem ér rá, néha dolgozik, de általában ebben az eldugott kis falucskában erre nincs lehetőség. Apa nincs. Őket szerettük volna leginkább Déván hagyni, az ő körülményeik a legdurvábbak. Éjjel fél 12-re értünk oda, fájó szívvel adtuk vissza a gyerekeket a mocsokba, szegénységbe, kilátástalanságba. De amint lesz lehetőség, ők biztosan Dévára kerülnek majd.
Éjfélkor indultunk haza, az út még 300 kilométer volt hazáig. Lementünk Aradig, és onnan Déva felé indultunk, de Dévától 40 kilométerre történt egy hatalmas baleset. Egy osztrák lakókocsi és két kamion ment össze, mindenki meghalt. 5 órát álltunk egy helyben éjjel 2-től 7-ig. Az első 2 órában beszélgettünk Marikával, aztán vicceket meséltünk, és nagyon sokat nevettünk. Aztán aludtunk is több órát, arra keltünk, hogy már világos van. 7-kor végre befejezték a helyszínelést, és odébb rakták a maradványokat, lehetett menni. A lakókocsi és a kamionok roncsai nagyon durva látványt nyújtottak, ha elképzelte az ember, mi történhetett... és hogy velünk is simán megtörténhetett volna...
Fél 8-ra otthon is voltunk, hatalmas meleg zuhanyt vettünk, és fél 9-re lementünk reggelizni. Aznap 13:21-kor indult a vonatunk, bepakoltunk, és még lementünk a blokkok elé a dévai gyerekekhez kicsit játszani, aztán elköszönni. Elköszöntünk a gyerekektől, akik sokszor alig akartak elengedni, elköszöntünk a nevelőktől, Csaba testvértől, az önkéntes társainktól, és elköszöntünk Marikától is, akit az út alatt nagyon megszerettem. Fantasztikus ember, eleinte idegesített a lassúsága, kényelmessége, ahogyan minden házba képes bemenni, leülni, elbeszélgetni a világ dolgairól, miközben a gyerekek kint várnak a kocsiban, de aztán rájöttem, hogy ez csak türelem kérdése. Soha semmi idegesség nem volt benne, azon is nevetett, hogy 5 órát álltunk a kocsival, reggel is azt emlegette, micsoda kaland volt, és milyen jókat nevettünk az éjjel. Alig aludt, de ugyanolyan fitt volt, mint máskor, és reggel 10 órakor már indult más önkéntesekkel más helyekre missziózni. Soha nem idegbajos, a nagyobb problémákat is totál nyugodtan oldja meg. Ez egy életforma, tőle is sok türelmet tanultam, ami nem árt néha:)
A vonatutat szinte végigaludtuk, csak enni keltünk fel. Este 8-ra ért be a vonat, apukám feljött értem, hazavittük Zolit, bementünk a házunkba, meglocsoltuk a növényeket, megetettük a halakat (akik csodálatos módon élnek és virulnak, sőt, talán szebb is az akváriumom, mint évközben... biztos mert nem vagyok ott:) Aztán lejöttünk ide Szabadiba, 10-re itt voltunk. Ettem, meséltem, és azt vettem észre, hogy ami nekem természetes volt egy hétig, azt ők úgy hallgatják, mintha valami afrikai piramis rejtélyeit kutattam volna fel. Azt mondták, fantasztikus vagyok, hogy odamegyek és ilyesmiket képes vagyok csinálni. Kicsit fura volt, mert erre még soha nem gondoltam, hogy ettől fantasztikus lehetnék, nem is lehetek az, hiszen utána sajnos ugyanúgy válogatok az ételben, mint előtte, ugyanúgy elSMSezem a pénzem, ugyanúgy veszek fagyit, sört, ruhákat, cipőt, és még sorolhatnám. De pont attól érzem magam jól, hogy oda megyek, ahol a legnagyobb szükség van rám, hogy azoknak viszem a ruhát, az ételt, a mosolyt és ölelést, akiknek ritkán jut belőle, nem pedig azoknak, akik amúgy is kapnak.
<3 testvér Kisiratosról - vakációban Déván. Bírtam őket>
Tegnap reggel már voltam is lovagolni, Colin karámban. Szuper az a ló, nagyon szeretem. Fel tudtam rá szállni a földről, pedig nagyon durván magas, állva nem látok át a háta fölött:) Jól ment, könnyen elindult ügetésben, pedig futószáron a múltkor nem nagyon akart. Csak az volt a zavaró, hogy ketten voltunk a karámban, egy másik Dorka Rubinttal, és ők sokkal lassabban mentek, mint ahogyan Coli megy, ezért folyton rövidítenem kellett, és kisköröket csinálnom. Coli csak megállni nem akart soha, Attila persze folyton mondta, hogy mennyire semmit nem tudok, de igazából már nem érdekel, mondhat amit akar. Holnap újra megyek, mondtam Attilának, bárki jó nekem, csak Bárót nem akarom, erre közölte, hogy akkor már csak azért is Báróra rak. Ha felrak Báróra, én agyonvágom.
