Tegnap besokalltam.

Kezdődött ott, hogy vasárnap fantasztikusat buliztunk a West Balkanban a Besh'o'drom koncerten Zolival, Bettivel, Kittivel, Emővel, Zsuzsival, Fridával, Krisztivel, és még sokakkal. Kitomboltuk, kibuliztuk magunkat az ismerős zenére, ittunk sok sört, mert ingyen volt, és tényleg nagyon rég nem éreztük magunkat ennyire jól. Aztán kevés alvás, másnap suli, ahol kiírták az ösztöndíjakat - kiakadtam, mert a tavalyi 4,00 helyett most csak 4,3-tól adnak, és nekem 4,25 lett az átlagom. Teljesen abban a hitben éltem, hogy kapok 9000 Ft-ot, amennyi 4,25-ért a tavalyi szerint járt volna, ehelyett hirtelen kiderült, hogy semmit nem kapok... Délután Zoli átjött, közben megírtam másnapra egy kiselőadást németül az SOS-Kinderdörfer-ről. Kedden fél8tól este fél6ig suli, szörnyen elszívta az agyam. Hazafelé még Árkádban mászkeráltam, Zoli vasárnapi szülinapi ajándékára vadásztam. Otthon elkezdtem munkákat keresgélni a neten, mert ösztöndíj nélkül se a lovaglást, se a nyarat nem tudom majd állni. Szörnyű munkák vannak, a legtöbbtől félek, hogy átvágnak, a diákmunka pedig vagy szórólaposztás, adatrögzítés, vagy promóciós munkák, pultfeltöltések, eladói munkák, stb. irtó alacsony órabérért (300-500), és ezeket a hátam közepére sem kívánom. Szerencsére 2 helyen találtam magántanár állásokat, beregisztráltam, önéltrajzot küldtem, remélem válaszolnak, és lesz gyerek, akit taníthatok. És tegnap, reggel egy hospitálásra kellett csak bemennem az elsősökhoz, utána jöttem haza, mert csak 1 előadásom lett volna déltől, arra meg nem járok be. 2re Zolival kimentünk a Blahára, ahol találkoztunk a Csabai Márkkal, aki hozta a pénzt a projektorért. (Zoliék a DVDken kívül most 500.000 Ft-os bolti árú projektorokat szereztek 115ért (mer leesett a kamionról..), és ezeket adják tovább 130-140ért...) Utána beültünk a Siriusba, és ott teáztunk, beszélgettünk sokáig. Közben jött a Bükkerdő Márk, aki a projektorokat szerzi, kapott pénzt, ment tovább. 5:45re a Bosira mentünk, ahol Zoli találkozott a Danival, mentek a polgárőrségre, én meg haza. Este fél8ra mind ott voltunk hittanon. Blatya a városmisszióról beszélt, persze hogy be lettünk szervezve, ezer dolog van ezzel is. És Gerlice új fantasztius üzlete: 1milliót érő Rolex órákat szerzett 25ezerért, ezeket adják tovább többért. Elvileg nagyjából legális, vmi messzi országból küldi egy vámos.

És mentünk este haza, és ordítani szerettem volna, kiszállni mindenből, ami körülöttem folyik. Nem akartam hallani több üzletről, több munkáról, több pénzről. Nem akartam hallani, hogy amit az Évi diplomás óvónőként megkeres egy hónap alatt, azt Zoliék egy jó üzlettel, egy óra eladásával megkaphatják. Nem akartam látni egymillió forintos órát - miben más az én utcán talált, pici quartzórám? Ugyanez megy a márkás és nem márkás cuccokkal - csak egy feliratban, cédulában különböznek, mégis az egyik duplaannyiba kerül. Elindul valahonnan egy termék, előállítják távoli országokban fillérekért, gyakran rabszolga és gyerekmunkával, és utána minél több emberen megy keresztül, annál drágább lesz, mert mindenki csak egy picivel adja drágábbért, hogy neki is haszna legyen belőle. És megy az ember pénze, teljesen fölöslegesen. Zavart, hogy vannak emberek, akik még egy kiflit sem tudnak venni naponta, mi pedig szórjuk a pénzt, és össze-vissza üzletelünk vele. Zavart, hogy az emberek mennyi fölösleges dolgot vesznek, rengeteg pénzért. Mindenki arra megy rá, hogy minél kevesebb munkával minél több pénzt tudjon megszerezni, és nem érdekli a pénzszerzés módja.

Szerettem volna mindent eldobni, az összes pénzem odaadni azoknak, akik tényleg rászolrulnak, szerettem volna kidobni a számítógépet, soha többé nem olvasni e-maileket, soha többé nem msnezni, szerettem volna örökre kikapcsolni a mobiltelefont... Este lezuhanyoztam, és eszembe jutott, hogy még a vízért is fizetünk, amikor sokkal egyszerűbb lenne, ha lemennénk egy folyóhoz/tóhoz, és ott ingyen megfürödnénk. Le akartam állni, meg akartam nyugodni, ki akartam magam kapcsolni mindenféle körforgásból, de tudtam, hogy nem lehet. Egy rossz társadalomban csak rossz emberként lehet megmaradni. Sajnos így nőttem fel, és ha nem olvasnék naponta e-maileket, ha nem lenne mobiltelefonom, akkor idegesítene, hogy éppen ki keres, éppen ki ír nekem valami fontosat. És nem osztogathatom el csak úgy a pénzemet, mert ebben a társadalomban csak ezzel tudok megélni. Elegem lett az emberekből, szerettem volna egyedül maradni, de ezt sem tehetem meg, mert az élet folyik tovább, visz magával, és engem is zavarna, ha bármiből kimaradnék. Megyünk lelkigyakolatra Pannonhalmára márc 15-17-ig bosisokkal - de tudom, hogy számomra ez sem lelkigyakorlat lesz, ott lesz egy csomó barát, Zoli, és pihenni sem fogunk egy percig sem.

Talán fura, de bármennyire pörgök, bármennyire sok barátom van, akiket imádok -, egyszerűen nem akarok embereket látni, állatok és növények közé szeretnék menni. Szeretnék kiránduli ebben a jó időben, szeretnék feküdni a fűben, és érezni az arcomon a napsugarakat, és hallgatni a madarak énekét. Szeretnék csendben térdelni egy kutya mellett, rátenni a kezem, és érezni, hogy él, nézni a szemét, és látni benne az őszinteséget. Az állatok csendben vannak, nem hazudnak, nem érdekli őket a pénz. Csak nézném a lovakat vagy bárányokat, ahogyan csendben legelnek a mezőn, nézném a fákat, ahogyan állnak és halkan zizgeti őket a szél. Elegem lett ebből az életből, és bármennyire is szeretem, bármennyire is pörgősen nőttem fel Budapesten, most úgy érzem, képes lennék mindezt itthagyni. Ha csak egy időre is, de szükségem lenne elmenni innen, és csak csendben hallgatni a természetet, bogyókat enni, forrásvizet inni, a fűben aludni. Bár eddig is értettem, most még inkább értem, amiről Zsolti beszélt. Én előbb szoknám meg az ő életét, mint ő az enyémet.

De nem tehetem meg, mert még 3 és fél évig biztosan suliba járok, meg kell szereznem a diplomát, utána elkerülök egy budapesti iskolába, ahol osztályt kapok, és ki tudja meddig majd ott tanítok. De vannak álmaim, amik nagyon halvány reményükkel életben tartanak, és lelkesítenek.