Egy történetet mesélek el neked. És hogy miért megint egy állatról szól, arra a válaszom, hogy így jutottam el az önzetlen szeretet legmagasabb fokára, és egy jókorát merítettem az őszinteség fazekából. Mert valljuk be, hogyha embertársainknak adunk valamit, akkor (még ha nem is mondjuk ki), cserébe mi is várunk valamit, de az állatoknál másként van ez!

Az egyik közeli lovardánál dolgoztam, ahol más állatok is voltak a lovakon kívül, többek között birkák. Az egyik reggelen, mikor etetni mentünk, észrevettük, hogy az egyik kis birka nem tud felkelni. Hívtuk az állatorvost, aki egy injekcióval, és nem túl sok reménnyel letudta az ügyet. Valami mérhetetlen nagy felelősséget kezdtem érezni, és mindent meg akartam tenni azért a kis állatért. A pici bocikám - mert én csak így hívtam -, nyaktól lefelé lebénult egy kullancs csípésétől. Elkezdtem etetni, itatni, és hát forgatnom kellett, nehogy befülledjen a bundája, és hogy a kicsi feje el ne zsibbadjon. Ez így ment napokon keresztül, betakartam szénával, tornáztattam a lábait, beszéltem hozzá, és sokat imádkoztam a gyógyulásáért. Éjszakánként is keltem hozzá 3 óránkét, mikor már meghallotta a hangom, bégetett, és az annyira jó volt, és akkor ért el hozzám az a tudat, hogy én ezért semmit nem kérek cserébe tőle, csak gyógyuljon meg. De őszinte kellet lennem magamhoz, ami talán az egyik dolog az életben ami nagyon nehéz, mert végződhet másként is! Nagyon szívbemarkoló volt, mikor már egy picit tudta mozgatni a lábait, és miután felemeltem, hogy átfordítsam a másik oldalára, próbált volna elszaladni a nagyvilágba, de nem tudott. Ilyenkor mindig vigasztaltam, simogattam, és sokszor sírtam. És eljött az a nap 3 hét után, mikor egyre erősebb, vidámabb lett, kezdett lábra állni, persze még az én segítségemmel, de állt, és egyre magabiztosabban. Mikor eljött az a nap, amikor visszaengedhettem a társai közé, mert teljesen felépült, az valami csoda volt. Az úgy történt, hogy bevittem a társaihoz, egy kicsit meg volt illetődve, hogy újra itt a szabadság, a játék, ami vár reá újból, kicsit tétovázott, aztán szép lassan nekilódult, majd egy kicsivel arrébb megállt. Én szóltam hozzá, és ő visszabégetett, aztán bevetette magát a társai közé. Én mikor ott álltam, és amit akkor éreztem, csak annyit mondtam magamban: ha ez az érzés olyan, mint a mennyország, akkor én oda akarok tartozni!!!